HTML

Rólunk

Az Egyenlítés Kollégiuma új nevet kapott Közösségi Értékek Műhelye (KÉM). A névváltoztatás oka elsősorban a jó átláthatóság, a feladatok és munkáink pontosabbá tétele, illetve küldetésünk és hitvallásunk tartalma is ezáltal megjelenhet. Továbbra is szeretettel várunk minden érdeklődőt programjainkra!

Lájkolj minket

Az élet peremén

2016.06.03. 07:40 Egyenlítés Kollégium

Mezei Tímea: A hátrányos helyzetű kisiskolások beilleszkedési nehézségei, különös tekintettel a roma diákokra

 

Kutatási témám fókuszába a roma diákok beilleszkedési nehézségeit helyeztem, mert úgy gondolom, hogy bár hasonló problémákkal küzdenek, mint a hátrányos helyzetű nem roma társaik, de szociokulturális hátterük mégis egyéb dilemmákat is felvethet. Véleményem szerint ahhoz, hogy megfelelő képet kaphassunk a mai cigány gyermekekről, kultúrájukról, szükséges, hogy megismerjük történelmüket.

A szakirodalmakban sokféle forrást találhatunk, melyek a cigányok első megjelenését igyekeznek bizonyítani, nagy részük hamis, vagy félreértelmezett. A cigányok magyarországi beköltözése nem hullámszerű népességmozgás következtében történt, megjelenésük nem volt olyan gyors és hirtelen jövő, mint Nyugat-Európában. A hosszantartó, elsődlegesen Erdély és a román fejedelemségek között zajló, a 17. századig tartó beköltözésről beszélhetünk, ami egy 19. századig elhúzódó demográfiai folyamat kezdeti szakaszaként ment végbe, s amelynek során az egyes országrészekbe nem egyszerre kerültek cigányok, s nem egy irányból érkeztek. A legkorábbi hiteles forrásemléknek a Mircea cel Bătrân havasalföldi fejedelem által 1390-1406 között keletkezett oklevelet tekinthetjük jelenleg. E szerint 17 sátornyi cigány élt Fogarasföldön. Ez a terület Erdélyhez tartozott, azonban leginkább románok lakta terület volt. Erdélybe Havasalföld és Moldva felől érkeztek. A legkorábbi, minden kétséget kizáróan letelepített és hosszú időn keresztül Magyarországon élő cigányokról szóló oklevél 1455-ből maradt ránk. A feltehetőleg már üldözöttként érkezett cigányok szívesen választották azonban a korlátozott függést, és a védelemért cserébe munkaerejüket ajánlották. A vándorló cigányok a kereskedtek és vándoriparos foglalkozásokat űztek, mint lókupecek, zenészek, üstfoltozók, kosárfonók, téglaégetők, zsoldosok, szemét- és hullaszállítók, hóhérok vagy más lenézett foglalkozások űzésével keresték kenyerüket. A nők jövendőmondással, tenyérjóslással, koldulással foglalkoztak. Ezeket egészítették ki mindenféle fél-legális, olykor törvénytelen forrásokból származó jövedelmek. Ilyen módon részt vettek ugyan a társadalom  munkaszervezetében,  de  csak annak perifériáján,  és nem illeszkedtek be a voltaképpeni társadalomszervezetbe. Etnikailag-nyelvileg szétforgácsolt, nagycsaládonként vándorló csoportjaik nem rendelkeztek még a nomád pásztortársadalmak szervezettségével és hierarchiáival sem, ezért sem a feudális hatalmi struktúrákba, sem a letelepedett paraszti, sem pedig az árutermelő, kereskedő városi világba nem voltak szervesen beilleszthetőek, megjelenésük pillanatától etnikai és szociális értelemben peremcsoportot képeztek a társadalomban. [1]

A cigányok üldözöttként érkeztek, s üldözöttekké is váltak, de „Magyarországon tudatos, egy központból irányított "cigányüldözésről" 1944 előtt nem beszélhetünk”[2]

A két világháború között hazánkban a cigánykérdés vitái nem voltak fellelhetőek. Nem foglalkoztak velük sem a jobb sem a baloldal képviselői.  A cigányság legnagyobb része a társadalom perifériáján helyezkedett el. Ám a magyarországi cigányokat már évtizedekkel a holokauszt előtt kollektíve és rendeletileg megbízhatatlanná minősítették Több tízezer roma dolgozott a társadalomba, vándoriparosként, muzsikusként, idénymunkásként. A helyi közösségekbe próbáltak beilleszkedni, de a rasszista megnyilvánulások már kezdett kibontakozni ekkoriban a cigány népesség felé. A dualizmus idején megkezdődött ugyan a hagyományos cigány mesterségek háttérbe szorulása, lassú elhalása, de az akkori idők gyors gazdasági növekedése és liberalizmusa miatt a mesterségüket vesztő cigányok sikeresen tudtak más megélhetést találni. A két világháború között azonban a régi foglalkozások eltűnése rohamossá vált, a válságokkal tarkított technikai-társadalmi fejlődéssel egyre kevésbé tudtak lépést tartani a cigányok. Súlyosbította a helyzetet az erős cigány bevándorlás a Trianon utáni környező országokból, így a jóval kevesebb munkalehetőségen egyre több romának kellett osztoznia. Ekkor figyelhető meg az anyagi, szociális, kulturális leszakadásuk a többségi társadalomtól.

A német helyzet kísértetiese hasonlított a magyar Horthy-korszakban zajló eseményekre. Az ún. kóborló cigányokra irányult leginkább a figyelem, akik nem telepedtek le, s állandó munkájuk sem volt. A „közbiztonság” érdekében alkalmazták a rendészeti intézkedéseket. Európa többi országához hasonlóan (de leginkább német mintára) itt is vezettek be cigányellenes törvényeket. A magyarországi romák állami szintű üldözése 1916-ban kezdődött, amikor rendeletet hoztak a "kóborló" cigányok nyilvántartásba vételére, a renitensek munkatáborba kényszerítésére. A rendelet azért még ekkor elég óvatosan fogalmaz, definiálása szerint az a kóbor cigány, aki nem tudja igazolni, hogy rendes lakóhelye van, illetve nem ott tartózkodik, s ahol éppen van, ott nincs kellően indokolva jelenléte. Ilyenkor a hatóságoknak lehetőségük van a lakóhelyre kísérni, esetleg „tolonc úton odakísérni”. (Bár legtöbbször ez nem valósulhatott meg, hiszen ez mind igen költséges lett volna, ha minden esetben így történik. ) A fő cél persze nem az volt az államnak, hogy minél több cigányt elfogjon, hanem, hogy azok vonóállatainak elvétele lehetett. Továbbá a 18-50 év közötti férfiakat megfelelő védőoltásokban kell részesíteni. A rendelet a 12. évet betöltött vagy annál idősebbek számára cigányigazolványt is előírt. Ennek tartalmaznia kellett (volna) életkort, nyelvtudást, testméreteket és ismertető jegyeket. Nem volt fényképes igazolvány. De egyébként az alsó fokú hatóságok nem hajtották végre ezeket a feladatokat. A rendelet még azt is szabályozta, hogy nem vállalhatnak munkát csak a saját községükben a kóborcigányok. 1928-ban történt, mikor törvényesített keretek között cigányrazziát tartottak évente kétszer, s kitoloncolták vagy dologházba zárták a roma kóbor cigányokat. Ez a rendelet a közrendet, közbiztonságot és a közegészséget veszélyeztető kóborcigány problémát szerette volna megoldani. 1931-ben a cigány származásúak számára megnehezítették az iparengedély kiadását. A vándoriparos nem vihetett magával senkit, sem segédet, sem családtagot és még a járművet sem használhatott. 1932-ben kiadott rendelet azt kérelmezi, hogy a letelepített cigányok a közlegelőktől távol helyezkedjenek el. A II. világháború előtt utoljára 1939 januárjában született rendelet, mely név szerint is említi a cigányokat. Ez a tetvetlenítést igyekezett elősegíteni a kóborcigányok a cigánytelepeken élők és a csavargók körében.  A cigányok esetében a jogállam a legkisebb mértékben sem működött, a hatóság képviselőjének belátása szerint bármikor internálótáborokba vihették őket. A razziákat gyakran kegyetlen módon, az emberek durva megalázásával, ütlegelésével végezték. Az 1944-es német megszállás előtt a mintegy 200 ezer főre becsült cigányság már döntő többségében letelepedett életmódot folytatott. Magyarország 1944. március 19-ei német megszállását követően jelentős mértékben a zárt cigánytelepekről kb. 30–70 000 romát, köztük gyerekeket, nőket és öregeket deportáltak a komáromi Csillagerődbe, majd onnan különböző koncentrációs táborokba. A Roma Holokauszt során elpusztult magyarországi cigányokról nem rendelkezünk pontos számadatokkal. Karsai László történész, a magyarországi holokauszt kutatója szerint kb. 5000-re tehető azon cigány honfitársaink száma, akiket 1944–45-ben etnikai hovatartozásuk miatt ál orvosi kísérletekkel megkínoztak, megnyomorítottak, illetve akiket haláltáborokban gyilkoltak meg, vagy munkaszolgálaton veszítették életüket.[3]

A cigányok jelenléte hazánkban tehát már évszázadokra nyúlik vissza, manapság azonban igen nagy gondot okoz meghatározni, hogy kit is nevezhetünk romának. A szakirodalmak különböző állásponton vannak arról, hogy milyen szempontok alapján állítható valakiről, hogy roma származású. Peter Versmeersch szerint két alapvető nézet van jelen arra vonatkozóan, hogy mi is a cigány történelem,. Az első szerint a „roma” egy konstruált kategória, nem pedig egy létező entitás. A másik megközelítés szerint a közös tulajdonságok és objektív jellemvonások alapján értelmezik a roma identitást. Ezt további három irányzatra osztják. Az első a cigányok, mint történeti diaszpóra, a második az életstílusra és viselkedésre fókuszáló viselkedés, a harmadik pedig a biológiai rokonságot előtérbe helyező megfogalmazás. Az első két irányzatnak a tudományos megalapozottsága megkérdőjelezhető.[4]

Mint láthatjuk nem csak a hétköznapi embernek, de a szakembereknek is problémát okoz, hogy kik is azok a cigányok, s ők milyen kultúrát képviselnek. Lehet e egyáltalán homogén cigány kultúráról beszélni Magyarországon? Természetesen nem, mert a cigányság heterogén, 3 nagyobb csoportja él hazánkban. A cigány nyelvi kultúra sokszínűségét próbálta Réger Zita is bemutatni a Cigány gyermekvilág, olvasókönyv a cigány gyermekfolklór című munkájában. A szociolingvisztika módszerével küzdött a romákat ért megkülönböztetés ellen. Kutatásában a roma gyermekek egymás közötti kommunikációját helyezte előtérbe, a beszédműfajokat vizsgálatát oláh cigány közösségekben végezte. A nyelvi szocializáció legfontosabb színterének maguk a gyermekközösségeket tartotta, s feltételezte, hogy ennek ismeretével a kultúra megértése is sikeresebb lehet. 13 településen gyűjtöttek adatokat kétnyelvű (magyar-cigány) gyermekek körében. (4-16 éves korig). Az adatokat rögzítették, hanganyagokat készítettek belőle, megfigyeléseket hajtottak végre, majd azokat elemezték és elkészítették a szöveggyűjteményt az összegyűjtött anyagokból. A vizsgálat eredménye új megvilágításba helyezte a cigány gyermekek nyelvi hátrányaira vonatkozó téves megítéléseket. Ugyanis azt állapították meg, hogy a roma gyerekek szocializációs modellje valóban különbözik a nem roma társaikétól, de ezt nem egyfajta deficitnek kell tekinteni. A pedagógusoknak tisztába kell lenni ezzel a ténnyel, s fel kell készülniük a differenciált nevelésre. Az iskola-orientált értékeket nem szem előtt tartó családokból érkező gyermekeknek is meg tudják tanulni az oktatási intézményekben elvártakat, ha megfelelő szakmai tudású, ill. módszertannal rendelkező, a gyermekeket szerető és elfogadó pedagógusok veszik körbe.[5]

Úgy gondolom, hogy nagy előrelépést jelentene, ha a tanárképzésben kötelező kurzusként szerepelne a romológia, érzékenyítő tréningeken vennének részt a tanárjelöltek, és olyan pedagógiai módszertani tantárgyak segítenék munkájukat, melyek a differenciált nevelésre fókuszálnak.  

 

Felhasznált irodalom:

1.Binder Mátyás(2009): A magyarországi cigányság történetéről.  „A cigányok” vagy a „cigánykérdés” története? Regio, 20. évf. 4. sz. 35-59.

2.Karsai László (1992): A cigánykérdés Magyarországon 1919-1945. Cserépfalvi Könyvkiadó, Budapest

3.Karsai László (2001): Holokauszt,  Pannonica kiadó

4.Nagy Pál (2004): A magyarországi cigányok korai története. PTE BTK Romológia és Nevelésszociológia Tanszék, Pécs

5.Réger Zita (2002): Cigány gyermekvilág, Olvasókönyv a cigány gyermekfolklórból, L'Harmattan Kiadó, Budapest

 

 

Mezei Tímea a Szegedi Keresztény Roma Szakkollégium kiváló hallgatója

 

 

 

 

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://egyenlites.blog.hu/api/trackback/id/tr378775068

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.