HTML

Rólunk

Az Egyenlítés Kollégiuma új nevet kapott Közösségi Értékek Műhelye (KÉM). A névváltoztatás oka elsősorban a jó átláthatóság, a feladatok és munkáink pontosabbá tétele, illetve küldetésünk és hitvallásunk tartalma is ezáltal megjelenhet. Továbbra is szeretettel várunk minden érdeklődőt programjainkra!

Lájkolj minket

Az élet peremén

2014.05.19. 00:52 Egyenlítés Kollégium

Kispál Richárd: A szlovákiai németek sorsa a II. világháborúban és az utána következő nemzetközi rendezésekben. A kárpát-medencei németség tragédiája a XX. században

A történelmi Magyarország utolsó, egész területére kiterjedő, 1910-es népszámlálás[1] adatai szerint a Magyar Királyságban 1 900 003 német nemzetiségű polgár élt. A német közösség arányait tekintve az ország összlakosságának 10,4 %-át tette ki, mely reprezentáns adat az országban élő szlovák, román, szerb, ruszin és horvát kisebbségtől a következő pontokban tért el: 1, A németség nem egy időben érkezett az ország területére, ezért igen heterogén képet mutatott (svábok, cipszerek, szepességi németek, szászok). 2, Eltérő kultúrával (számos német fejedelemségből érkeztek), vallással (evangélikus, katolikus etc.) és gazdasági-szociális (agrár-merkantil vonás egyaránt jelen volt) karakterrel bírtak. 3, A dualizmus kori asszimilációs politika és a sajátos identitás révén a magyar középosztály és a németség között jelentős átfedés volt, továbbá fejlett társadalmi struktúrával bírt a németség. 4, Nem egységes etnikai tömbben, az országban diaszpórában, etnikai szigeteken és urbanizált jellege révén a városokban éltek a németek. 5, Végül a német-magyar sorsközösség, a közös történelmi szerep és a gazdasági kapcsolatok kiterjedtsége révén a németeknek nem volt célja elszakadni az Osztrák-Magyar Monarchiától, nem voltak nemzetiségi szeparatista törekvéseik. Zárójelben feltétlen ki kell térni arra a tényre is, hogy, mint a birodalom fő államalkotójaként, a németség nem szenvedett el diszkriminációt, kedvezőbb pozícióban volt, mint a többi nemzetiség, melyet bizonyít, hogy a magyarhoz hasonló életszínvonalon élt és a prosperitás (gazdasági, szociális) foka is magas volt a közösség körében.

 Az évszázados együttélés, a kulturális kapcsolatok és kölcsönhatás révén a németségnek sajátos, mondhatni magyarországi identitása alakult ki. 1920-ban, a Magyar Királyságot felszabdaló trianoni békeszerződés a magyarországi németséget is elvágta korábbi kapcsolataitól, mind gazdasági, kulturális, mind etnikai szinten. Az 1,9 millió németből a Magyar Királyság területén maradt 550 000 fő, Romániához került 557 000 fő, továbbá Ausztria, Burgenland Magyarországtól való „átvételével” 216 000 fős közösséget „örökölt”, Jugoszlávia 310 000 főt, míg Csehszlovákia a szudéta területeket leszámítva 265 000 fős német közösséget „birtokló” állammá vált. A különböző országokba került németeknek eltérő kisebbségi helyzetük volt, mely viszony sajátos politizáláshoz vezetett országonként[2]. A következő tanulmány célja bemutatni a Csehszlovákiához (a szlovák tagköztársaságban élő[3]) került németség II. világháború alatti helyzetét, továbbá sorsát a háború utáni rendezések (Beneš-dekrétumok) tükrében.

A tanulmány módszertanát elsősorban empirikus, forráselemzésen alapuló kutatás adja. A vizsgálat során a felvidéki német sajtó és ezen közösség helyzetének magyarországi média „megjelenése” volt mérvadó, külön kiemelve három cikket, forrást az Új Szó napilap 1945-1946-os megjelenéseiből. Az empirikus kutatáson túl elengedhetetlen fontosságú a vonatkozó magyar és német nyelvű szakirodalom másodelemzése is, különösen kiemelve Norbert Spannenberger A magyarországi Volksbund Berlin és Budapest között című munkáját, illetve a Központi Statisztikai Hivatal elemzéseit. Végül a tanulmány a következő kérdésre próbál objektív választ adni: 1, Milyen folyamatok vezettek a németség kollektív bűnösségének kikiáltásához? 2, Valóban háborús bűnös volt a szlovákiai németség? Hordozza-e a felvidéki németség az össznémetség világháború alatt elkövetett tetteinek bilincsét? 3, A sajtóban mennyire és milyen módon jelent meg a német közösség felelőssége?

 

I. Történelmi „felütés”[4]

 

A trianoni békeszerződés 265 000 fős német közösséget csatolt el Magyarországtól, mely a kárpát-medencei németség 14 %-át tette ki. A térségben a németek városias karakterükből fakadóan nagyobb városok, mint Pozsony (Pressburg)[5], Eperjes, Lőcse és bányavárosok (Körmöcbánya, Selmecbánya) vonzáskörében összpontosultak, míg diaszpórában számos faluban is jelen voltak. A következő három kulturális egységre, szubrégióra volt bontható a szlovákiai német közösség: 1, Pozsony és környéke, Felső-Csallóköz, Kis-Kárpátok. 2, Körmöcbánya és környéke, Németpróna (Hauerland). 3, Felső – és Alsó-Szepesség, Bódva-völgye.A két világháború közötti időszakban a szlovákiai úgynevezett kárpátnémetek (Slowakeideutschen/Karpatendeutschen: cipszerek, mánták, habánok és szepességi németek) identitásukat és érdekeiket tekintve „szembehelyezkedtek” a szudétanémetekkel, főképp a szlovákiai magyar pártokkal keresték a kapcsolatot, olyannyira, hogy ezen pártoknak (Országos Keresztényszocialista Párt/Deutsche Christlichsoziale Landesparteit – Esterházy János) külön német tagozata, frakciója is volt. A korszakban jeles képviselőjük volt Nitsch Andor (Cipszernémet Párt elnöke), aki a következőképp vélekedett 1935-ben: „… a szlovenszkói németség érdekei teljesen eltérőek a szudétanémet érdekektől, ezért az itteni németség nem támogatja a szudétanémet pártokat.”[6] A csehszlovák belpolitikára a ’30-as évektől fokozatos nyomás nehezedett a hitleri Németország felől. A fő vitapont a szudétanémetek helyzete volt, melynek védelmét a náci Németország felhasználta expanziós törekvéseire, Csehszlovákia felosztására és Lengyelország lerohanására. Ugyanakkor történelmi tény, hogy a szlovenszkói németekre kisebb mértékben hatott a nacionalizmus, mint csehországi társaikra. A szélsőjobb megjelenésével és eszméinek terjedésével a ’30-as évek közepén megalakult a Kárpáti Német Párt, a Szudétanémet Párt befolyása „alá” tartozó szervezet, mely fokozatosan szakított a közös magyar-német politikával és érdekegyeztetéssel. További változást okozott a II. világháború, illetve a független Szlovákia megalakulása, mely német „bábállami” státuszt eredményezett, ami a német katonai alakulatok megjelenésével fasizálódáshoz vezetett (SS, Gestapo különítmények megjelenése, masírozások felvidéki városokban, továbbá Franz Karmasin és a Szlovákiai Német Párt szerepe).           

A II. világháború alatt a szlovák parlamentben jelen volt német képviselet is (Hlinka-listáról Franz Karmasin), mely a fasiszta állami ideológiát és a hitleri politikát magáénak vallotta. Hitler nyomására a szlovákiai németeknek speciális jogaik voltak, szemben az első bécsi döntés után Szlovákiában maradt 70-100 000 fős magyarsággal, illetve a nácizmus teljes mértékben lefedte és átpolitizálta a közösséget. Azonban ezen jogok nem pozitív értelemben terjedtek ki a németségre: a totalitárius gyakorlatnak megfelelően korlátozták a sajtószabadságot, a gyülekezési jogot, betiltatták az antifasiszta lapokat és szervezeteket, emellett kényszertoborzások, a birodalomba irányuló telepítések zajlottak. Beneš emigrációban a náci „elhajlást” felhasználva igyekezett elérni a Szövetségeseknél, hogy a háború után „megszabadulhasson” a korábban oly sok problémát okozó kisebbségeitől. A kárpátnémetek kérdését a nagypolitika „hozzácsapta” a szudétanémetek deportálásához, melyről a potsdami konferencia rendelkezett. Az 1945-ben újjáalakult csehszlovák állam deklarált célja volt Csehszlovákia nemzetállammá tétele, melyet a „kassai kormányprogramban” (1945.IV.4.) fogalmazott meg Eduard Beneš államfő. Az úgynevezett Beneš-dekrétumok[7] célja volt a németség és a magyarság háborús bűnösségének kimondása, kollektív elítélése, állampolgárságuktól való megfosztása, vagyonelkobzása, továbbá kitoloncolása az országból. 1950-re a szlovákiai németek száma „jelentéktelen” nagyságúra zsugorodott, alig 6000 főre.

Az 1988-ban megjelent Medvetánc statisztikái szerint a németség létszáma Szlovákiában az 1930-as[8] 156 279 főről 1950-re 5179 főre csökkent, mely létszám 1980-ban 5100 főt tett ki, ami az összlakosság 0,1 %-át adja.[9] Napjainkban a német közösség létszáma alig 5000 fő[10].

 

II. Megjelenés a sajtóban

A következő forráselemzés kronologikus sorrendben igyekszik bemutatni a magyar társadalom gondolkodását a németségről 1945 novembere és 1946 januárja között, mely végül a kitelepítéshez vezetett. Elöljáróban meg kell említeni, hogy 1945-46 fordulóján a sajtót igen erősen ellenőrizték, a szovjet befolyás jelentős mértékben meghatározta a megjelenő cikkek arculatát, erősen átpolitizálva azokat (Európában uralkodó háborús bűnösség felfogás a magyar sajtóban és politikában is erősen jelen volt).

Az elemzés első pontját az 1945. november 27-én megjelent Gellért Endre Svábok garázdálkodásai Magyarországon című cikk adja. A szerző a magyarországi (dunántúli és budapest környéki) svábokat kollektíven SS és Volksbund tagoknak, azaz hazaárulónak tartja, akik akadályozzák az új, demokratikus Magyarország újjáépítését. A földtörvény értelmében a betelepülőkkel és a kitelepítéssel szemben több esetben fegyvert ragadó német lakosságot Gellért bűnözőként írja le, „akik garázdálkodását a Dunántúl magyar lakossága ökölbeszorított kézzel nézi.” A szerző a megoldást a nagyhatalmaktól várja: „A három kormány a német lakosság áttelepítését minden szemszögből megvizsgálva elismeri, hogy a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon tartózkodó német lakosság, vagy annak egy része, Németországba való áttelepítésére vonatkozólag intézkedéseket kell foganatosítani…” Összességében már 1945-ben körvonalazódott a magyar politika és társadalom németellenessége, mely egyfajta politikai „leszámolásban” öltött testet. Fontos megemlíteni, hogy igaz Magyarországnak a moszkvai fegyverszünet értelmében vissza kellett vonulnia az 1937. december 31-i határok mögé, ugyanakkor a felvidéki sajtóban még 1945-ben is inkább a magyarországi társadalmi helyzettel és politikával foglalkoztak.

A második vizsgált cikk egy moszkvai lapban megjelenő rovat adaptációja, a Novoje Fremja-ban író I. Levin-nek, A nemzetiségi kérdés a háborúutáni Európában című írása. A szerző arra a gondolatra épít, hogy az I. világháború után a nemzetiségi kérdések rendezetlenek maradtak, mely egyenes úton vezetett a II. világháborúhoz. A fő probléma forrása „… az Európa népeit veszélyeztető német imperializmus volt. Ez szüntelen viszálykodást szított azokban az országokban, amelyeket áldozatul szemelt ki, s ehhez a német és néhány más kisebbséget használta fel eszközül, mint ötödik hadoszlopot.” Levin a pángermánizmus megállítása és a népek közötti béke kialakításának érdekében a következő gondolatokat fogalmazta meg: „Meg kell ítélni olyan konkrét feladatokat is, mint a szükségdiktálta határváltoztatások és az európai államoknak a német kisebbségtől való megszabadítása.” Levin és az egyre növekvő befolyású szovjet politikai gondolkodás szerint a német kisebbség, mint háborús bűnös, rovására kellet az új hatalmi és társadalmi viszonyokat kialakítani a térségben. A német hódítást elszenvedő népeknek ezen okokból joguk van homogén nemzetállamokra és „azt követelni, hogy bizonyos bizonyos nemzetiségi kisebbségeket azoknak az államoknak a területére telepítsenek át, ahonnan származnak. (…) A német kisebbségek problémáját külön hely illeti meg és azt a nemzeti kisebbségek kérdésének összkomplexumából ki kell emelni. Itt az államok külső és belső biztonsága, társadalmi haladásuk alapvető érdekei forognak kockán.” A kommunizmus térnyerésével az etnikai kérdésből egyben társadalmi és gazdasági kérdést is kreált a szerző: „Teljesen jogos a népek ama óhaja, hogy házukban sajátmaguk legyenek az urak, hogy kiküszöböljék egy olyan nemzetiségi csoport jelenlétét, amelyik a leigázás eszköze volt és amelyik felettük – egy külső hatalom segítségével – uralkodni akart.” A politika szubjektív voltán túl Levin propagandisztikus eszközöket alkalmazva egyenesen terrorszervezeteknek minősítette a lengyelországi, csehszlovákiai és magyarországi németeket. A háború után egyedüli megoldásként a németek szervezett áttelepítése szolgálhat Levin megfogalmazásában, melynek „emberi” módon kell megtörténnie - „ez az operáció tehát szükséges és elkerülhetetlen…” Azon magabiztos érvvel szemben, hogy mindkét világháborút a német kisebbségek és a pángermánizmus okozták, a cikkben negatív szereplőként megjelentek olyan körök is, melyek ellenzik a kollektív bűnösség, jogfosztás és áttelepítés meglépését, melyeket a szerző spekulánsoknak és provokátoroknak minősít.

Az utolsó vizsgált cikk 1946. január 25-án jelent meg Keresztes Sándor tollából, Nemcsak álhumanizmus, szervezett svábmentés! címmel. Az írás egy korábbi cikkre reagál, mely a Magyar Nemzet (1946. január 18.) és az Új Szó (1946. január 22.) hasábjain jelent meg. A két cikk azon írók (Csécsy Imre, Füst Milán, Fenyő Miksa, Nagy Lajos, Sík Sándor) által szervezett „svábmentő” akcióra reflektál, melyben felvetik, hogy „hogyan pótolhatja hazánk az emberveszteséget, ha a svábok elmennek.” Keresztes szerint „felháborító, hogy ezek az urak hírnevükkel és közéleti súlyukkal próbálták elindítani svábmentő akciójukat. (…) Megdöbbentő, hogy ezek az urak kimagasló egyéniségei a demokráciánknak!” Keresztes németképében a svábok (kollektíven a németek) parazitaként jelentek meg és a következő célokat fogalmazta meg jövőjüket illetően: „a nemzet beteg testétől ezt a fekélyt minél hamarabb eltávolítsuk.” A dachaui tábort is megélt politikusok nevében a szerző elutasította a svábmentő mozgalmat és felhívta a figyelmeket a náci rémtettekre, mellyel a svábokat azonosította. Keresztes az új magyar demokráciában elfogadhatatlannak tartotta, hogy „korábbi SS egyenruhába bujtatott magyarországi sváblegények” integráns részei maradjanak az országnak és mellé állt azon korszellemnek, hogy a németség, legyen az magyarországi, vagy anyaországi, egyaránt felelős a háború borzalmaiért. Szükséges a szerzőnél figyelembe venni, hogy személyesen szenvedte el a nácizmust, amiért a kérdésben vallott álláspontja is szubjektív.

Igaz külön a szlovákiai németekkel nem foglalkozott az Új Szó, azonban igen reprezentatív a magyarországi németkérdésben megjelent cikkek álláspontja, melyek hasonlóan a csehszlovák sajtóhoz, a kitelepítés mellett álltak ki. Konklúzióként megfogalmazható, hogy az Új Szó is alkalmazkodott az uralkodó korszellemhez és erősen németellenes cikkeket jelentetett meg a vizsgált időszakban.

 

 A kitelepítések aktuális üzenete

A kárpát-medencei németség sorsa szimbolizálja Kelet-Közép-Európa XX. századi tragédiáját. Maga a tény, hogy napjainkban is érvényben vannak, sőt megerősítették a Beneš-dekrétumokat, újabb ellentéteket szülhet és akadályozza a XXI. században normaként elvárt népek között megbékélést. Igaz az „új” Németország teljes mértékben „lemosta” és jóvátette a náci bűnöket, újra európai nagyhatalommá vált, azonban 2013-ban is élnek még sztereotípiák a Közép-Kelet-európai régióban a korábbi államalkotó német kisebbségekkel kapcsolatban. A kitelepített németek utódai pedig joggal gondolnak vissza korábbi sérelmeikre és az évszázadokon át otthonukat jelentő államok kirekesztő magatartására. A kérdés aktuális 2014-ben is: a XXI. század emberének, pláne régiónkban, kötelessége tanulni elődei hibáiból, azért is, mert a németség majd ezer éven át volt szerves része kultúránknak és nyomokban még ma is jelen van a térség államaiban. Értékként kell kezelnünk kisebbségeinket, nem pedig teherként.

A gondolatmenetet érdemes Norbert Spannenberger történész és szakértő szavaival zárni: „Az érintett kisebbség volt és maradt a legkevésbé tisztában saját történelmével, s ez hatványozottan vonatkozik olyan vitatott időkre, mint a második világháború. Az elűzések traumája merev elutasítást váltott ki a múlttal szemben, és mind a mai napig egy szubjektív önreflexió skálája determinálja a német kisebbség megtartását. Pedig ha egy etnikai kisebbség életben akar maradni, akkor nemcsak a jövőre vonatkozó víziókat kell kidolgoznia, s nemcsak a jelent, hanem a múltra is reflektálnia kell.”[11]


 

Hivatkozott szakirodalom és forrásjegyzék

I. Szakirodalom

Die Karpatendeutschen: Einführung in die Geschichte der Karpatendeutschen in der Slowakei

Medvetánc: Jelentések a határon túli magyarok helyzetéről (Csehszlovákia, Szovjetunió, Románia, Jugoszlávia) - 1988.

Molnár Imre: Esterházy János élete és mártírhalála. Méry Ratio Kiadó, 2011.

Norbert Spannenberger: A magyarországi Volksbund Berlin és Budapest között. Lucidus Kiadó, 2005.

Németek Szlovákiában – Liszka József fordítása

Sebők László: A betelepítéstől a kitelepítésig (A magyarországi németek századai). Forrás: Rubicon, 2012/11. szám.

Statisztikai közlemények, 42. kötet (új sorozat), Budapest, 1912

Szlovák Statisztikai Hivatal

 II. Források

 Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és a németek jogfosztása

Új Szó, 1945. november 27. – Svábok garázdálkodásai Magyarországon

Új Szó, 1945. november 27. – Nemzetiségi kérdés a háborúutáni Európában

Új Szó, 1946. január 5. – Nemcsak álhumanizmus, szervezett svábmentés!

 

Melléklet

 Német nyelvszigetek Szlovákiában (Forrás: karpatendeutsche.de)

[1]  Forrás: Statisztikai közlemények, 42. kötet (új sorozat), Budapest, 1912 (http://www.omm1910.hu/?/adatbank). Utolsó letöltés: 2013.11.19. 16:55

[2] Teljesen más politikai célja volt a magyarországi sváb közösségnek, mint az erdélyi szászoknak, illetve a felvidéki németeknek.

[3] A tanulmánynak nem célja a szudétanémet közösség vizsgálata.

[4] Die Karpatendeutschen: Einführung in die Geschichte der Karpatendeutschen in der Slowakei (http://www.karpatendeutsche.de/?Geschichte). Utolsó letöltés: 2013.11.22. 13:32

[5] Sebők László: A betelepítéstől a kitelepítésig (A magyarországi németek századai). Forrás: Rubicon, 2012/11. szám.

[6] Molnár Imre: Esterházy János élete és mártírhalála. Méry Ratio Kiadó, 2011. In: 77.o.

[7] Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és a németek jogfosztása. Forrás: adatbank.sk (http://adatbank.sk/digitalizalt-konyv/edvard-benes-elnoki-dekretumai-avagy-a-magyarok-es-nemetek-jogfosztasa/). Utolsó letöltés: 2013.11.19. 17:52

[8] Az 1930. évi népszámlálás rendre „alábecsülte” a csehszlovákiai kisebbségek létszámát, emiatt tér el oly nagy arányban az 1910-es adatoktól a németek száma.

[9] Medvetánc: Jelentések a határon túli magyarok helyzetéről (Csehszlovákia, Szovjetunió, Románia, Jugoszlávia) - 1988.

[10] Szlovák Statisztikai Hivatal. (http://portal.statistics.sk/showdoc.do?docid=29518)

[11] Norbert Spannenberger: A magyarországi Volksbund Berlin és Budapest között. Lucidus Kiadó, 2005. In.: 15-16.o.

1 komment


A bejegyzés trackback címe:

https://egyenlites.blog.hu/api/trackback/id/tr986180004

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Mj · http://www.archiregnum.blog.hu 2014.05.20. 00:40:24

Egész jó kis áttekintés, de azért a 2013-at nyugodtan át lehetett volna írni 2014-re.;-)