“Emberség és jóság csak szavak
S a meghatott, a megrémült világ nincs sehol
S fáj, hogy vagyok
S fáj, hogy nem lehetek büszke arra,
Hogy ember vagyok.” (Ady Endre)

            Az 1914-es esztendő több szempontból is keserű emlék Európa és az emberi civilizáció számára. Nemcsak a „boldog békeidők” prosperitását törte meg, befejezve a fényes évszázadot és megkezdve a XX. századi tragédiák sorozatát, egyben olyan magvakat és ellentéteket hintett el térségünk népeinek lelkében, melyeket 2014-ig sem voltunk képesek kiheverni. Gondoljunk csak a Kelet-Közép-Európát átrajzoló Versailles környéki békeszerződésekre, melyek a legyőzött népeket (a német, a magyar, a török és a bolgár) a bele nem nyugvásba hajszolták (revízió), a „kis győzteseket” (román, szerb, cseh-szlovák stb.) pedig az örökös gyanakvás és bizalmatlanság útjára vitte. A Trianon-trauma, Elzász-Lotaringia elvesztése, továbbá számos hasonlóan igazságtalannak vélt háború utáni rendezés magában hordozta az újabb konfliktus lehetőségét, ami 1938-ban be is következett. A történésztársadalom egy része szerint a két világháború közötti húsz év „csak” fegyverszünet volt, melyet a folyamatos lappangó konfliktusok hálója szőtt át, ami a század negyvenes éveiben egy a humánumot eltipró világégéssé terebélyesedett (Holokauszt, genocídium, több tízmillió halott és még sorolhatnánk). 1945 után a hidegháború „forró” éveiben a világ vezető politikusai belátták, hogy egy esetleges III. világháború kitörése és a tömegpusztító fegyverek bevetése akár az emberiség pusztulásához is vezethetne. Napjainkban világméretű konfliktusra csekély esély van (szerencsére!), ugyanakkor helyi szinten számos háború zajlott már le 1945 óta, mely „megoldást” a XXI. század normáinak megfelelően szerencsésebb-emberibb lenne a konszenzusos, tárgyalásos móddal felváltani (ENSZ törekvések). A nagypolitika eseményei mellett azonban a háborúnak volt egy emberi, a társadalmat megrázó oldala is, egész generációk vesztek oda a fronton, ami a hátországban élőknek is nagy traumát okozott. Szinte minden család gyászolt, fiúk estek el, apák lettek hadifoglyok, egész falvak néptelenedtek el hazánkban is. Az emberiség történelmének két legnagyobb konfliktusának nevezhető háború mindenképp elrettentésként kell, hogy szolgáljon az utókor számára, tanulnunk kell belőlük, hogy ne fordulhasson elő még egyszer hasonló tragédia. A következő cikkünk célja bemutatni az I. világháború hatását az egyszerű ember világképére, a lélektanára, továbbá egy „életszagú” képet tárni az olvasó elé a 100 évvel korábbi eseményekről, illetve az azokat alakító folyamatokról.

Részrehajlástól mentesen kijelenthetjük, hogy a világtörténelem a XX. századig Európáról, a kontinens nagyhatalmairól, illetve ezen államok világméretű befolyásáról szólt. Európa történelmét azon zsargonnal is lehet fémjelezni, hogy háborúk története. Már az ókorban is számos konfliktus zajlott a térségben, gondoljunk csak a Római-birodalomra vagy a népvándorlás pusztításaira, melyet a középkor és az újkor eseményei „csak tovább tetőztek”. Számtalan nép él(t) a kis területű kontinensen, melyet számtalan érdek és szövetségi rendszer szőtt át, illetve bonyolított tovább évszázadokon keresztül. A középkor viszonyait jellemzően a királyságok és konfliktusaik határozták meg, mely állapotot a harmincéves háború számolt fel (1618-1648) és az azt lezáró wesztfáliai-békerendszer/világrend, mikortól megjelentek a nemzetek is a politikai porondon. A XVIII. századra kikristályosodott Európa hatalmi térképe, melyet már ekkoriban is pentarchiaként tartottak számon. Az évszázadot meghatározták az örökösödési háborúk (spanyol, osztrák), a regionális konfliktusok (északi háború), illetve a korszak „kis-világháborújának” nevezett hétéves háború (1756-1763). Fogalmi szempontból tehát az I. világháborút már több világszintű konfliktus előzött meg, mégis 1914-et tartjuk választóvonalnak. De mitőlkorszakhatár 1914 (http://index.hu/tudomany/tortenelem/anagyhaboru/2014/01/01/vegre_itt_a_tizennegyes_esztendo/)?

A kérdésre úgy tudunk értelmezhető választ adni, hogy megvizsgáljuk szimbolikus dátumot megelőző „hosszú XIX. századot” (1789-1914). A polgárosodás, a szabadság-egyenlőség eszméje, az emberi jogok térnyerése döntő mértékben hatott a XIX. századi ember gondolkodására. Megszűnt az uralkodó-alattvaló viszony, szigorúan fogalmazva a század folyamán mindenki állampolgár lett (ami nem az egyenlőséget jelentette), kitárult a világ az emberiség előtt. Megjelentek a század nagy uralkodó eszméi, a liberalizmus, a konzervativizmus és a szocializmus, melyek a társadalom és a gazdaság ideológiai formálásában és átszervezésében látták a prosperitást, sokszor utópisztikus koncepciókat is megfogalmazva. Direkt nem említjük a három ideológiával egy kalapban a nacionalizmust, mivel ezen eszmének mások a mozgatórugói. A XIX. század egyben a nemzetek (egy területen, azonos identitású népesség, saját állam) kialakulásának kora is, mikortól már nem a társadalmi hierarchia kötötte össze vagy választotta el az egyéneket, hanem a közös eredet, a nyelv, a kultúra és az identitás. Szükséges szólni az ipari forradalom és a kapitalizmus terjedéséről és az általa okozott gazdasági fejlődésről is, mely alapjaiban változtatta meg a mindennapokat. A modernizáció korában „felgyorsult a világ”, könnyen átszelhetővé váltak a korábban „lehetetlennek” vélt távolságok, a tudomány könnyebbé tette az emberek életét. Az a tudomány és a belé vetett hit formálta a világképet, mely néhány évtizeddel később milliókat pusztított el. A modern sajtónak és oktatási rendszernek köszönhetően megnőtt az általános műveltség foka is, az átlagembernek lehetősége támadt a kultúra befogadására, saját gondolatok megfogalmazására (értelmiség, mint társadalmi réteg megjelenése). E tényezők egymásra hatása és a „modernitás dicsősége” egy általános optimista szemlélet kialakulásához vezetett, minek következtében a kor embere el se tudta képzelni, hogy a „boldog békeidőket” egy világégés váltja majd fel. A modern technika térnyerése és elterjedése (tömeges fegyvergyártás) előfeltétele volt a „Nagy Háborúnak” és az azt megelőző fegyverkezési láznak. „Hatékony” és gyorsan pusztító fegyverek jelentek meg az egyre szervezettebbé váló nemzeti hadseregekben, ami megváltoztatta a korábbi hadi-szokásokat, stratégiákat is. Az 1914-et megelőző konfliktusok jellemzően nem törekedtek az ellenfél megsemmisítésére, hadseregének-nemzetének teljes elpusztításához, „csak” egy meghatározott területért, forrásért, esetleg trónért zajlottak. Az I. világháborúban ez a nézet megváltozott, megszületett a totális háború és a tömegpusztítás ideológiája/és egyben legitimitása, melyek az egész nemzetgazdaságot a meghirdetett győzelem szolgálatába állították, egész népeket haragítva egymás ellen a propaganda eszközeivel (például német-francia ellentét). 1914 nyarán a két szembenálló katonai tömb (antant hatalmak és központi hatalmak) és vezérkara egy rövid lezajlású villámháborúban reménykedett (Blitzkrieg), azonban 1915-re nyilvánvalóvá vált, hogy a népnek korábban megígért gyors sikerek helyett kínkeserves, véráldozatok tömkelegét eredményező állóháború alakult ki (lövészárok-hadviselés). A háborúban bevetett sokmilliós tömeghadseregnek minden korábbi haderőnél kisebb része volt hivatásos katona, a túlnyomó többség az általános hadkötelezettség alapján besorozott civilekből állt. A négyévnyi pusztítás alatt milliók estek el a csatamezőn különböző embertelen módon (Ypern-i gáztámadás, verduni húsdaráló, Flandria vérmezői), milliók sebesültek meg vagy rokkantak le egy életre, illetve a hátország is szenvedett. Az I. világháború enciklopédiájának szerzői megfogalmazásában: „Öt kontinensen több mint 60 millió katona harcolt a győzelemért és az életért Kína és a Falkland-szigetek között, az Alpok 4000 méteres magasságában és az Atlanti-óceán mélyén. Közülük csaknem minden hatodik – naponta átlagosan 6000 ember – esett el.” De hogyan is vélekedhetett egy a hazájától több 100, esetleg 1000 km-re a fronton harcoló, katonának besorozott alföldi parasztlegény a háborúról és abban betöltött saját szerepéről (voltak, akik egészen Buenos Aires-ig jutottak)? Mit gondolhatott az egyén a milliós gépezet részeként? Miért az Alpokban kellett védenie hazáját kínkeserves körülmények között, távol szülőföldjétől? Tudta-e vajon, hogy milyen érdekekért harcol? Miért kellett nap, mint nap olyan nemzetek fiaira lőnie, akikkel országának közvetlenül konfliktusa sem volt (brit-magyar példa)? E kérdések megválaszolására az utókornak már birtokában vannak hideg és racionális alternatívák (például a nagyhatalmi politika döntött gazdasági szempontok alapján milliók életéről), ugyanakkor beleélve magát az ember ezen sorkatona helyzetébe, okvetlenül felmerülnek e morális, egyben pedig filozófiai problémák.

„Sokaknak ismert lehet a frontélmény által meghatározott frontkatona alakja, az első világháborúban tömegével termelődött, lelkileg sérült figura toposza (http://mandiner.blog.hu/2014/01/20/hogy_ne_tevedjen_el_a_lovas_szempontok_az_elso_vilaghaboru_centenariumara). (…) A brutalizáció jelensége az első világháború okozta lelki sokknak az egyik össztársadalmi lenyomata. Mindig az áldozatok vagy a sebesültek számára hivatkozunk, de az a lelki sérülés, amelyet ezek a katonák érezhettek, általában nem jelenik meg. (…) Az, hogy aki éppen tüzet parancsolt vagy tüzet nyitott, mit érzett ekkor, hogy mi volt az ütközetnek a mentális recepciója, legtöbbször nem jelenik meg a visszaemlékezésekben. Ha az első világháborút a centenáriumhoz közeledve megpróbáljuk újragondolni, akkor ebben az irányban kell haladni.”Az áldozatok (http://www.firstworldwar.com/) száma 1914 és 1918 között mintegy 19,8 millióra tehető, mely mellett a hadirokkantak aránya csaknem 21 millió főt tesz ki. Az Osztrák-Magyar Monarchia viszonylatában mintegy 1,1 millió katonai és 467 000 civil halott, továbbá 3,6 millió hadi sebesült a veszteség mértéke. A történelmi Magyarország (http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww1/julier/8.html) összesen 3,8 millió katonát „adott” a közös hadseregbe, melyből 661 000 fő elesett, 743 000 fő megsebesült, 734 000 fő pedig hadifogságba került.

A fronttól elhaladva azonban értelmezni kell a hátország lelkületét is. Arthur Marwick modelljében megfogalmazza, hogy a modern, totális háború a társadalomban négy szinten idéz elő változásokat: 1, A pusztítás, emberek és anyagi javak elvesztésének szintje. 2, A megpróbáltatások és feszültségek szintje: a háború egy ország katonai, gazdasági, társadalmi és politikai intézményeit érő leghatalmasabb kihívás. 3, A részvétel szintje: a modern háborúkban erőteljesebben vesznek részt azok a nagy, nem privilegizált társadalmi csoportok, amelyek ennek megfelelően hasznot akarnak húzni a részvételből, de legalábbis új öntudatot alakítanak ki. 4, A háború kolosszális pszichológiai tapasztalat, olyan külső körülmény, mely behatol az emberek (nők és gyerekek is) legbensőbb lényébe, ahol alapvető lelki és szellemi reakciókat vált ki, kihat a vallásos hit és művészetek minden ágára, tehát kulturális jelenség is. Mint a korábbi adatokból látszik a civil áldozatok száma jelentős (összesen 10 millió fő) volt, ami főleg a frontvonalak lakosságát, illetve a háború utáni forradalmak, harcok és polgárháborúk áldozatait jelenti. A háború kezdeti éveiben a fanatizált társadalmak üdvözölték a hadiállapotot, mindkét szövetségi rendszer magát a civilizációért küzdő félként definiálta, mely arra hivatott, hogy megállítsa a barbárságot. A „szellemek háborújában” az értelmiség is kivette a részét, voltak olyan tudósok, oktatók, sőt egész egyetemek, akik a hadiipar mellé állva próbálták az ellenfelet „kulturálisan negligálni”: például a németek magukat a világ legműveltebb népeként határozták meg, míg a másik oldalon az angolok a „vér és a vas ormótlan Németországa” ellen harcoltak – természetesen mindig egy nemes célért, az általuk vélt „jó” győzelméért. Kiválóan lefesti a háborús hangulatot Ernst Lissauer A gyűlölet éneke című verse Kosztolányi Dezső fordításában: „(…) Gyűlölni egyet gyűlölünk, a haragunk nagy, mint a hegy, s az ellenségünk egy, csak egy: - Az angol. Látjátok-e, ott ül a gyáva szatócs, előtte a szürke, a végtelen úr, irigy, sunyi, kétszinü és harapós és védi keményen a vízi határ. (…) Halljátok a szót, valljátok a szót, német hazánkon szárnyalót: mi mindég egyet gyűlölünk. Ölünk, ölünk és gyűlölünk, a haragunk nagy, mint a hegy s az ellenségünk egy, csak egy: - az angol.”

A frontvonalakhoz hasonlóan a civilek is szenvedtek „odahaza”, mindennapos volt az élelmiszerhiány, a kormányok a háborús siker érdekében „mindent egy lapra feltéve kizsigerelték” a lakosságot, ami a társadalom arculatán és morális állapotán jelentkezett. Mivel a férfiak a frontvonalakon harcoltak, a hátországban munkaerőhiány alakult ki, mely változást idézett elő a nők társadalmi helyzetében is – szerepük felértékelődött és megjelentek korábban számukra zárt pályákon is, mint a felsőoktatásban, vagy a gyárakban. Kutatásokból és a háború végeredményéből megállapítható, hogy a nyugati szövetségesek sikeresebben mozgósították anyagi és emberi forrásaikat, s ezáltal a hátország társadalmi kohéziója is erősödött, továbbá a felső osztályok áldozatkészsége jelentősebb volt, mint a központi hatalmak országaiban. Vadász Lipót, Tisza István egykori államtitkára 1918 elején, a Nemzeti Munkapárt találkozóján a következő aggasztó morális jelenségekre hívta fel a figyelmet: „Ami azonban lesújt, az, hogy konok eldurvulás, sivár fásultság, csúnya bizalmatlanság és düh marja a magyar közszellemet. Nyakunkon a háború előtti idők minden baja, és íme, itt meredezik az új és újabb bajok vészes serege. Mintha vége lenne a szintézisnek, mintha vége lenne a testvéri együttérzésnek, marakodás és partikularizmus mindenütt. Bellum omnium contra omnes… És mennyi rágalom burjánzik. Mintha a végtelenség választana el attól az időtől, mikor a nemzeti egység, az ezáltal táplált nemzeti erős sugárzása szinte elképzelhetetlenné tette ezt a mai szégyent és árulást!”A demoralizált állapotot tovább erősítette a középosztály egzisztenciális válsága, mely a fokozatos radikalizálódáshoz-átpolitizálódáshoz vezetett. Fényes László, országgyűlési képviselő 1918 nyarán a következő megállapításokat tette: „Méltóztassék figyelembe venni, hogy az egész országban olyan fokú az elkeseredés, hogy az a szervezett munkások fellépése után minden osztályban ki fog törni. Méltóztassék megnézni a tisztviselői kar helyzetét és gondolkodását. Nyíltan kijelentik, hogy az államhatalom csődjét látják és a legközelebbi időben anarchiára számítanak. A tisztviselők számára az állam immáron ellenség.” Mindezen társadalmi és gazdasági folyamatok révén általánossá vált a béke iránti nosztalgia, számos háborúellenes tüntetésre sor került Magyarországon is. Mint ahogy az éremnek, úgy a háború „befogadásának” is két oldala van: a háború egyik legmesszemenőbb következményekkel járó jelenségének a német társadalom lélektani mozgósítása mutatkozott. A háborús szenvedély, amelyet lényegében a Németország „bekerítése” ellen folytatott védelmi háború legendája váltott ki, példátlan szélsőségekig fokozta a nacionalizmust. Ezt a „fanatizmust” illetve a versailles-i béke után kialakuló revansizmust volt képes kihasználni Adolf Hitler, romba döntve Európát és a német népet. A Nagy Háború felelőssége lényegében ezen a ponton fogalmazható meg a legtisztábban. A veszteseket a győztesek a békekonferencián meg kívánták büntetni és olyannyira meggyengíteni, hogy ne kezdhessenek újra egy hasonló pusztítással járó háborút. A békeszerződések megfogalmazói elhintették az újabb háború magvait, mivel a vesztes nemzeteket a bele nem nyugvásba, a megalázottság érzésébe, illetve a féktelen revansizmus béklyóiba zárták. A szerződések nem a háborút okozó elitet büntették, hanem egész társadalmakat, népeket. Az elkeseredett tömegeknél a szélsőséges, „ordas eszmék” könnyen befogadásra leltek, emiatt terjedt el a nácizmus rövid idő alatt a német társadalom minden szintjén és emiatt kezdődött meg a kommunizmus expanziója is. A XX. századi civilizációt pedig ezen két ideológia igyekezett eltiporni, következményeit ismerjük.

És mi mit tapasztalunk ma 2014-ben az I. világháborúból? Számos településen megjelennek a nagy harcok hősi halottjainak emlékét őrző szobrok, dísztáblák és épületek, azonban ezen alkotások mit sugallnak nekünk? Az idő múlása miatt ma már nem találkozhatunk a Nagy Háború túlélőivel, csak a történelmi emlékezet, a negatív berögződések és a tankönyvek/szakkönyvek szolgálnak nekünk forrásként. A magyarság számára az I. világháború a véráldozatokon túl azt követő békeszerződéseket, szűkebb értelemben Trianont, jelenti. Markó Béla gondolata az I. világháború által elindított folyamatok jelenkorunk magyarságára való hatását foglalja össze kiválóan (mely régiónk népeire nézve is érvényes): "Trianon ma is rombol. Nem csupán egyetlen nemzedék életének kétharmadát rabolta el, hanem azóta is, újból meg újból elrabolja minden magyar generáció közéletének - értelmi és érzelmi erőfeszítéseinek - kétharmadát. Minden nemzedék az elveszített kétharmad bűvöletében él, visszaszerezni nem lehet, lemondani róla nem szabad. A trianoni méreg beépült az agysejtjeinkbe, gyermekeink már ezzel a méreggel születnek, mi pedig ezzel halunk meg...” Cikkünket érdemes Ady Endre háborús költészetének egy értékes darabjával, Az eltévedt lovas (http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/ady/eltevedt.htm) című verséből vett idézettel zárni: „Csupa vérzés, csupa titok, csupa nyomások, csupa ősök, csupa erdők és nádasok, csupa hajdani eszelősök. Hajdani, eltévedt utas vág neki új hináru útnak, de nincsen fény, nincs lámpa-láng és hírük sincsen a faluknak.”

Forrásjegyzék:

•  A Nagy Háború másik arca: A lövészárkok hétköznapjai. Akadémia Kiadó, Budapest, 2004.
• Az első világháború enciklopédiája (Enziklopadie Erster Weltkrieg): Gerhard Hirschfeld, Gerd Krumeich, 2003 – Paderborn.
• Bihari Péter: Lövészárkok a hátországban – Középosztály, zsidókérdés, antiszemitizmus az első világháború Magyarországán. Napvilág Kiadó, Budapest, 2008.
• John Keegan: Az első világháború. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2010.
• Nagy Endre: A Nagy Háború anekdotakincse. Budapest, 1915. (http://mek.oszk.hu/06900/06917/06917.pdf)
• Stephan Burgdorff – Klaus Wiegrefe: Az első világháború – A XX. század őskatasztrófája. Napvilág Kiadó, Budapest, 2010.
• Rainer Traub: A szellemek háborúja – írók, tudósok, művészek nacionalista elvakultsága.